A szabályokkal úgy van mostanában, hogy amikor tilt, akkor nem jó, mert nem enged, amikor enged akkor nem jó, mert nem tilt, amikor meg tiltva enged, engedve tilt, akkor meg… mindegy, akkor sem jó. Csapataink harcban állnak, a teraszt már elfoglaltuk, előre a belső terekért!
Utoljára talán a világháború idején kellett ilyen hosszú időszakot kocsmák nélkül töltenünk, nem is hiszem, hogy emlékezne rá olvasóink többsége. Persze nem ez volt mostanában a legnagyobb bajunk (éppenséggel akkor se), de, ahogy azt az első nyitott teraszos hétvége megmutatta, igényünk határozottan volt rá. Mondjuk úgy, két hete semmi se számított, csak hogy visszakapjuk régi életünknek ezt a darabkáját egy rövid időre.
Lassan megszokjuk, kezdünk szépen bele is rázódni, és most már, ami ebben az elég szeszélyes májusban nem jön rosszul, törvényesen igénybe vehetjük a vendéglátóhelyek zárt részeit is – amennyiben rendelkezünk oltási igazolvánnyal.
És itt kezdődnek a bajok. Állam bácsi ennek a szabályozását ránk bízta ugyanis, ránk, felnőtt emberekre, hiszen a 18 év alattiaknak alapból sem nagyon lehet a sörcsap körül lebzselni. A személyzet oltási igazolványt kér, a vendég megmutatja, a hatóság pedig ellenőrzi ennek betartását, és bírságol, igen keményen, ha szabályszegéssel találkozik. Furcsa, torz, kicsit kényelmetlen helyzet ez, de ez van, ezek a szabályok, melyeket be kell tartani, a zárva tartáshoz képest mindenképp engedmény ez mind vendéglátósoknak, mind vendégeknek. Órákig tudnánk sorolni a fura, néha nevetséges helyzeteket, hogy mit szabad és mit nem, és hogy pontosan ki is a hülye, aki egyetért, vagy aki nem, de elindult egy folyamat, egyre több mindent szabad, és az talán nem baj (amíg nem lesz belőle újabb hullám és újabb szigorítás).
Abban kiegyezhetünk, hogy közösségileg a járvány egyik legnagyobb gazdasági áldozata a vendéglátás volt, igen hosszú bevétel nélküli szünetre kényszerültek, és nem, nem csak a gonosz, pöffeszkedő terepjárós tulajdonosoknak úszott el az Adriai tengeri jachttúra, hanem szakácsok, felszolgálók, pultosok, mosogatók álltak hónapokig értelmezhető fizetés nélkül.
A nemgonosz, nempöffeszkedő és nem is különösebben gazdag kocsma-, vagy étteremtulajok pedig tolták, tolták bele a tartalékokat az egyre kevésbé szívükhöz nőtt helyeikbe, cserébe elolvashatták a közösségi oldalakon, hogy lehet akkor elmenni igazi munkát végezni, és úgy kell nekik, megérdemlik, nem kell a sört drágábban adni, mint a boltban, és különben is, mennyi a kiló kávé ára, visszanyalt a fagyi, hehe.
Nyilván nem csak ez ment, láttunk pozitív példákat is, némelyik kocsmának gyűjtést is szerveztek, és úgy általában a nagy többség csak annyit írt időről időre, hogy hiányoztok és várjuk a nyitást.
Meg is jött, nagy nehezen, erősen beszabályozva, egy nehézségből éppen kilábaló világban, ahol nem biztos, hogy a következő hónapokban a mulatkázás akkora prioritás lesz, mint a járvány előtt. A turizmusból élő helyek gyakorlatilag jövő nyárig játszák az orosz rulettet, sanszos hogy jópáran elvéreznek bele, az olcsó kocsmák nyilván hamarabb magukhoz térnek, a kraftsör piacot pedig még meglátjuk, mennyire teríti maga alá a posztcovid stressz. Lényeg, hogy aki akarja, most már legálisan szájához emelheti a Borsodis, Dreheres, Primatoros, Fehér Nyulas, Reketyés, akármilyenes korsóját.
Mivel eddig nem lehetett, és most már lehet, természetesen máris nem jó. Most a gonosz vendéglátós hatóságként viselkedik, jogkört lép túl, vendéget különböztet meg, és egyáltalán, birkamódon aláveti magát a zsarnokságnak, ahelyett, hogy tökeit megacélozva szabályt szegne. Értelemszerűen elsősorban a társadalom nem oltott részétől kapják az ívet, és, mivel ez egy sörmagazin, most sem egészségügyi, sem alkotmányos szempontból nem szeretném kicsit sem elemezni a „ius cerevisiae”-t, a nép alkotmányos sörhöz való jogát, csakis sörfogyasztó szemszögből.
A helyzet az, hogy a jelenlegi szabályozás, ha tetszik, ha nem, a vendéglátóst teszi felelőssé a szabály betartásáért, és ez így is lesz, amíg a társadalom oltatlan része nem rohanja meg a parlamentet kifent sörösüvegekkel.
Azt a vendéglátóst, aki az elmúlt egy évben cirka 4-5 hónapot volt nyitva, de fizette egy év rezsijét, egyéb költségeit. Ő pontosan tudja, hogy ha beenged téged oltási igazolvány nélkül, majd beesik az ellenőrzés, akkor lehet, hogy te bátran, szolidárisan előadod a hatósági embernek, miközben az kitölti a szükséges papírokat, hogy ő egy diktatúra kiszolgálója, a gyíkemberek rabszolgája, de eljő majd a végítélet napja, és ő végig is fogja hallgatni, majd átnyújtja a tulajnak a többszázezres bírságot, és elköszön. Ahogy te is, miután a négyötvenes sörödet kifizetted és ötből kértél vissza.
A képlet ilyen egyszerű: szereted a kocsmádat? Ne zárasd be, légyszi, eleget volt az csukva az elmúlt egy évben!
Már csak azért se, mert te legfeljebb átmész a szomszéd sörözőbe, de a régi helyen a végeredmény tuti pár munkanélküli, illetve pénzét vesztett vállalkozó. Tudod, akik kiszolgáltak, (remélhetőleg) jó arcok voltak veled, biztosították, hogy, amikor ott vagy, jól érezhesd magad. De ha ez erkölcsileg nem fér bele, a szabad kocsma választás, illetve nem választás jogával még mindig élhetsz. Ahogy az elmúlt hónapokban, ital továbbra is van a boltokban. Mi addig, amúgy birkamód, kis plasztikkártyát mutogatva lecihelődünk ott bent az asztalnál, kikérünk egy kört, aztán a végén magunkat (mármint titeket és minket) ismerve, jövőre úgyis találkozunk, ott a pultnál, a sörcsap előtt. Annyira azért sosem kapunk össze, hogy egy sör együtt ne férjen bele.
