Cikk megosztása
Vannak olyan beszélgetések, amelyeket egyszerűen nem lehet kihagyni. Szeptember közepén, a Váli Uradalom komlószüretén találkoztam Dr. Cseh Sándorral, aki a hatvanas évektől a Baranya-megyei Bólyi Mezőgazdasági Kombinátban foglalkozott komlótermesztéssel. A szakember egyszerűen mindent tud, amit az egykori magyar komlóültetvényekről tudni lehet. Interjú.
Az előző rendszerben még viszonylag kiterjedt komlótermesztés volt Magyarországon. Merre voltak az ültetvények?
Én Bólyból jöttem, a Bólyi Mezőgazdasági Kombinát volt az egyik legnagyobb magyar komlótermelő a hatvanas-hetvenes-nyolcavanas években. Mintegy száz hektáron termeltünk komlót, ami nem kis mennyiség. A három magyarországi sörgyár – Kőbánya, Pécs és Nagykanizsa – akkori szükségletét el tudtuk látni. Évente több mint száz tonna száraz komlót termesztettünk.
Nálunk tehát viszonylag sikeres volt a komlótermelés. Akkoriban úgy határozták meg, hogy ezer kg/hektár szárazkomlót kell betakarítani. Bólyban húsz éves átlagban 1200 kilogramm száraz komlót termeltünk. A rekordévben 1800 felett volt a hektáronkénti mennyiség. Tehát sikeres, eredményes és gazdaságos volt a termelés, vagyis Magyarországon lehet gazdaságosan, jó minőségű komlót termelni.
Akkor tehát nem igaz, hogy a hazai klíma nem alkalmas minőségi komlótermesztésre?
Pontosan. Magyarország minden területén ugyan nem lehet eredményesen komlót termelni, de számos olyan vidék van, hol lehetne.
Az ültetvény létesítése óriási beruházás, többszörösébe kerül, mint egy szőlő, vagy gyümölcs ültetvény, tehát nagyon jól kell megválasztani a helyét. Nos, ez annak idején nem mindig sikerült. Például Újszilváson sem, az Alföld közepén, ahol se a talajadottságok, se a mikroklíma, sem egyéb feltételek nem voltak megfelelőek. Baranyában és Tolna megyében viszont voltak olyan helyek, és vannak is, ahol megfelelnek a feltételek.
Baranyában két ilyen gazdaság volt, a Bólyi Mezőgazdasági Kombinát és a Bikali Állami Gazdaság, Tolna-megyében pedig a Tamási Állami Gazdaság, ahol évtizedeken keresztül eredményesen és sikeresen folyt a termelés.
Dr. Cseh Sándor a Bólyi Mezőgazdasági Kombinátban dolgozott, ahol a komló nagyüzemi termelésének kialakításában is részt vett 1961-től 1986-ig.
Összesen 25 évet foglalkozott komlóval, ezen belül kutatással is. Klón szelekcióval előállított 2 fajtaklónt, amelyek termőképessége 2 tonna feletti szárazkomlót termelt ha-ként.
1978-ban Ternai Jenővel közösen írta meg A komló termesztése és feldolgozása c. könyvet.
1981-ben a Nemzetközi Komlóiroda (IBH=Internacionale Hopfenbau Büro által adományozott Komlórend Lovagja (Ritter des Hopfenordens) elismerő oklevelet kapta a Novi Sadon (Újvidék) a komlótermelők kongresszusán.
A komló csapadék- és páraszükséglete viszonylag magas, eredetileg árterekben érzi jól magát. Ezeket a körülményeket tudták tehát biztosítani?
A vadkomlóval valóban folyók és patakok mentén, völgyekben találkozunk, tehát tényleg nagy a víz és csapadékigénye, illetve szereti a magas páratartalmat. Az ország több területén is található ilyen hely. Tehát a mikroklíma az, ami két szempontból is fontos: a levegő relatív páratartalma viszonylag magas legyen, és az uralkodó szelek irányából védett legyen az ültetvény. Erdőzugokban, erdősávokkal védett területre kell tehát telepíteni.
Akkoriban mennyire voltak fontosak az egyes komlófajták? Nyilván más típusok voltak, mint most. Mennyire voltak ezek számon tartva, vagy esetleg csak egyfélével dolgoztak?
Magyarországon, az ötvenes-hatvanas években, amikor a komlótermesztés felfuttatására indult program, a szaporítóanyag beszerzésnek korlátozott lehetőségei voltak. A KGST-n belül lehetett gondolkodni elsősorban. Csehországból hozunk, Bácskából, de szerencsére Belgiumból és Franciaországból is tudtunk szerezni, miközben Nyugat-Németországból nem lehetett.
Kiderült, hogy a mi klimatikus viszonyainkban a cseh komló nem válik be: nagyon alacsony mennyiséget hozott, és az aromái is elmaradtak a várttól. Egy idő után látszott, hogy melyik fajtákat lehet szaporítani. A legjobban a Franciaországból származó, elzászi fajtákkal tudtuk dolgozni, illetve a Belgiumból hozott, magas alfasav tartalmú fajtákat használtuk. Kialakult egy termelési szerkezet, amely Magyarországon is eredményesen működött.
Akkoriban a magyar sörgyárak trösztben működtek. Mennyire volt meg, hogy melyik fajtát, melyik gyár használja fel, milyen sörökhöz?
Valóban trösztben működtek a gyárak, és volt egy jelentős centralizáció, de azért az egyes sörgyáraknak volt döntési lehetőségük, hogy melyik termelőtől vásárolnak. A Kőbányai Sörgyár volt a legnagyobb, hiszen a hazai termelés több mint 50 százalékát adta, nekik elég erős volt a szavuk, de azért lehetővé tették, hogy a vidéki sörgyárak is meghatározzák, honnan kívánják a komlót felvásárolni. A bólyi komló híre és minősége is jó volt, és nagy mennyiségben termett, így abból a Kőbányai Sörgyár mellett a Pécsi és a Nagykanizsai is vett.
A korabeli, százhektáros termelés tudta fedezni az egész hazai szükségletet?
Igen, a három magyar sörgyár majdnem egész évi szükségletét fedezte. Nyilván mindig volt valamennyi import komló a sörgyáraknál, amit Csehországból hoztak be, de a szükséglet döntő többségét a hazai termelés fedezte.
A százhektárnyi magyar komlóhoz nyilván volt infrastruktúra. Speciális gépek, feldolgozó, stb. Azokkal mi lett?
A hatvanas évek közepéig egyébként kézzel szedtük a komlót, szárítottuk és báláztuk. Csak a hatvanas évek második felétől tudtunk komlóbetakarító központot létesíteni, azaz szedőgépet, szárító berendezést üzembe helyezni. Így lényegesen kevesebb munkaerőt igényelt a komlószüret.
A hazai komlótermelés a kilencvenes évek első felében szűnt meg, tulajdonképpen a hazai söripar privatizációjának áldozata lett. A magyar sörgyárakat közismerten a nyugati cégek vásárolták fel. Nekik megvoltak az üzleti kapcsolataik a komlótermelőkkel, akik a beszállítást évtizedeken keresztül biztosították számukra, így nem tartottak igényt a magyar komlóra.
Illetve nagy hiba volt Magyarországon, hogy a betakarítás gépesítését megoldottuk, de a komló feldolgozását már nem. Ahhoz a söripar, mint monopóliumhoz ragaszkodott, és inkább kivitték az általunk megtermelt, bálázott komlót Münchenbe, ahol kivonatot és pelletet készítettek belőle. Ez a másik oka annak, hogy a kilencvenes években megszűnt a magyar komlótermelés. Ha legalább egy pelletírozó lett volna, már meg lehetett volna menteni. Feltámasztani nem lehetetlen, de nagyon nagy körültekintést igényel.
Most van egy nagy projekt erre, Kastélyosdombón…
Igen, az egy kísérlet. Azt gondolom, hogy a komlótermelést nem lehet szociális alapon megoldani, tehát, hogy a rászorulók majd megoldják a termelést és így munkát adunk nekik. Ez egy óriási nagy beruházás, amit csak olyan helyre szabad telepíteni, ahol megvannak a megfelelő talajadottságok, klimatikus feltételek, és a szakértelem is.
Magyarországon a második világháború után két helyen maradt komlóültetvény. Mezőhegyesen és Sátorhelyen. A sátrohelyi megmaradt, fejlesztettük is, sikeresen működött egészen a kilencvenes évekig. A mezőhegyesi viszont már a hatvanas évek végén megszűnt, pedig kiválóak voltak az adottságai. Mezőhegyesnél jobb talajadottságok az országban nemigen léteznek. Ott a komlótermesztés egyértelműen szakértelem hiányában szűnt meg. Tehát ez a munka speciális tudást igényel és sok feltételnek kell teljesülnie hozzá. Nem tudom, hogy ezek mind megvannak-e Kastályosdombón.
Annak idején, amikor nem volt kivonatoló, illetve pelletizáló berendezés, hogyan használták fel a komlót? Ősszel bizonyára lehetett friss komlós söröket készíteni, de az év többi részében?
Hagyományosan bálázni kellett a komlót, vagyis kiszárítani a komlótobozokat, majd jutazsákba tették őket. Szükséges volt kiszorítani a levegőt, mert az oxidáció teszi tönkre a komlólisztben lévő alfasavakat. Egy évig lehetett bálázva tárolni a komlót, jelentősebb minőségvesztés nélkül.
A szárítás ugyancsak speciális szakértelmet igényel. A komlótoboz pikkelylevelei gyorsan száradnak, az orsója viszont, amelyiken a komlóliszt van, lassabban. Ki kellett szárítani a komlót 8-9 százalékos nedvességtartalmúra, majd a levegő páratartalmából vissza kellett kondicionálni, hogy a pikkelylevelek is 11-12 százalék nedvességtartalmúak legyenek, így lehetett bálázni a tobozokat anélkül, hogy összetörnének.
Később, amikor elkezdték kivonatolni, illetve pelletírozni a komlót, már tartósabban lehetett tárolni. Az új technológiák megjelenése nagyon megváltoztatta az ipart. Ma már igen kevés sörgyár van, amelyik tobozos komlót használ. Csehországban például számos nagy kapacitású gyár működik, de közülük csak egyetlen használ még komlótobozokat; budejovicei, a Budweiser Budvarhoz. Úgy tudom, hogy ők a sör a második komlózásakor még tobozos komlót használnak. Talán nem véletlen, hogy nekem legjobban a Budweiser ízlik.