Cikk megosztása
1956 október 23-án lázadt fel a magyar nép a sztálinista terror és a szovjet megszállás ellen. Ennek emlékére idézzük fel, hogyan is volt az a sörfogyasztással a kommunizmus idején!
A második világháború után 1945 júniusában indult újra a sörgyártás Budapesten. Addigra a sörfogyasztás népszerűsége már roppant jelentős volt: a XIX. században összességében folyamatosan növekedett, a filoxéra járvány a XX. század elejére jelentősen megtizedelte a magyar szőlőültetvényeket, és bár a legfontosabb borvidékek megmenekültek, a városi lakosok ráálltak a sörre. A kommunista gazdaságnak ugyan a borkészítést is sikerült iparosítania, mégis a sör lett az ötvenes évek legfontosabb itala.
Szegény Dreher Jenőnek 1948-ban kellett aláírnia a Dreher Sörgyárak államosításáról szóló papírokat, majd csakhamar megjelent a piacon a szocializmus legismertebb söre, a Kőbányai Világos. Európa-szerte szokás volt, hogy a gyárak városukról nevezik el „alapsörüket”. Így kapta a Kőbányai Sörgyár „alapsöre” a Kőbányai Világos nevet – írja a Wikipédia.
Az ötvenes években fordult meg teljesen a sör- és borfogyasztás aránya: az évtized elején átlagosan évi 33 liter bort és 8,3 liter sört fogyasztott el egy magyar ember, 1960-ra a bor 30 literre esett vissza, a sörfogyasztás pedig meghaladta a 36,8 litert.
A termelés azonban nem tudta tartani az iramot a keresletnövekedéssel, így az ötvenes és hatvanas években, főleg nyáron rendszeres volt a sörhiány. Az üzemek persze mindent megtettek annak érdekében, hogy minél több sört állítsanak elő, ennek következménye pedig a brutális minőségromlás lett.
Az Index összeállítása szerint a ’60-as évek legjobb sörének a „Soproni Ászokat” tartották, de népszerű volt a Pécsi Szalon és a Balatoni világos is. Az ország keleti részében a Borsodi volt a legnépszerűbb, ez viszont nem jutott el a Dunántúlra. Utóbbi fél litere a ’70-es években 3 forint volt, a mostani söröknél majdnem kétszer több szénsavat tartalmazó Rocky Cellarért 4,5-6 forintot kértek el, a Kinizsi és a Kőbányai 3,5 forintba kerültek.